Jegyzet a Rádiónak (2o17. szeptember 13.)

               HOGY MIKET BESZÉLÜNK!                          

Murádin László, a 86 éves nyelvész legutóbbi kötetét – a Hókuszpókuszt – olvasva kedvünk támadt keresni—kutatni a dolgok eredetét; utánanézni a dolgoknak; elgondolkozni azon, hogy miket beszélünk. Mert olykor jobb lenne, ha hallgatnánk. A könyv az Europrintnél jelent meg, Nagyváradon.

A kötet egyik cikkében szó esik a csúzról – a reuma megfelelőjéről. Továbbá a francról – ami vérbajt jelent. A fenéről, ami rákos daganat. Vagy a gutáról – ami agyvérzést jelent. Ha tudjuk ezt, hogyan mondhatunk ilyeneket? - Álljon belé a csúz! A franc essen belé! A fene egye meg! A guta üsse meg! Ilyen beszéddel halálos betegséget kívánunk embertársunknak, és biztos pusztulást. Hát ilyen emberek vagyunk mi? Ezeket hallva képet alkothatunk magunkról is – és másokról is -, akik szemrebbenés nélkül ilyeneket beszélnek. Gondolkozzunk el egy kicsit rajta...

Murádin Lászlónak számtalan kötete jelent meg. Néhánynak a címét idéznénk, hogy fogalmat alkothassunk, mivel is foglalkozik az örökké aktív nyelvművelő. Az egyik könyvének címe: a Szavak titka. A másiké: a Szavak színeváltozása. A harmadiké: Anyanyelvünk ösvényein. A következőé: Ki volt az a bizonyos Déákné?... De a könyveiből megtudhatjuk sok erdélyi magyar helynév eredetét is – ami jól jön, ha otthon akarjuk érezni magunkat e földön.

De az is jól jön, ha időnként tisztázzuk, miről is beszélünk. A címadó szó – a hókuszpókusz – például a szemfényvesztő, a bűvész varázsszava. Hamis látszatra utal, megtévesztő ceremóniára, formaságra, hűhóra. Van belőle részünk elégszer. Hókuszpókusz például az egész politika, a parlamenti munka, a nép állandó látványos – vagy kevésbé látványos – hitegetése. De honnan is ered ez a szó? A latin nyelvű katolikus misében elhangzó hoc est corpus (meum) egy szóba való összevonásából, magyarításából. Először a protestánsoknál terjedt el – széles körben. Ma viszont már nem kegyeletsértő kifejezés. „Csupán” kórrajz – egy társadalmi betegség jellemzője.

A hodály szavunk kezdetben juhakolt, birkaistállót jelentett. Aztán  a nagy, dísztelen, barátságtalan helyiséget is kezdték így nevezni. A szó török eredetű, megvan a románban, újgörögben, a macedónban, a szerb-horvátban, sőt az ukrán nyelveben is. Mi a románból vettük át, akárcsak a pakulárt, a berbécset, az esztenát, az ordát. És jól tettük, hogy átvettük, mert még ma is szükség van ezekre a szavakra. A nyelv változása – miként azt e könyvből is megtudhattuk - demokratikus folyamat, nem szégyen átvenni azt, amire szükség van. Csak a fölösleges dolgok és kifejezések átvétele, ránk kényszerítése okozhat bajt. Ettől védelmeznek az igazi nyelvművelők, így Murádin László is.

Zsehránszky István

Jegyzet a Rádiónak (2o17. július 5.)

 

HÁTRÁNYOS HELYZETBEN, SZÉPEN

Nemrég kaptam három könyvet Derzsi Ákostól, a nagyváradi Europrint kiadó igazgatójától. Az egyik egy interjú-, illetve vallomáskötet a kolozsvári magyar színház és az opera elhuny színészeinek, vezetőinek megszólaltatása. Nánó Csaba rögzítette a vallomásokat.

A kötet hősei elővezethetők vallomásaik egy-egy mondatával. Dorián Ilona, aki évtizedeken át a kolozsvári magyar színház női főszereplője volt, azt állította, hogy „még mindig jobb dacolni, mint fejbólogatni”. Nagy Dezső pedig, a férfi főhős, szemrebbenés nélkül elárulja: „véletlenül lettem művész”. Bíró Levente meg odáig megy, hogy kijelenti: „Eszemben sem volt, hogy színész legyek.” Mátyás Jenő operaénekes őszintesége pedig egész egyszerűen megdöbbentő.  Mefisztót játszotta a Faustban, és alakításáról így vélekedik: „Nem tudtam azonosulni a sátánnal. Nem sátán, hanem krampuszka voltam.” Hát kell szigorúbb színházkritikus egy őszinte színésznél?

Dehel Gábor pedig, aki valahányszor színpadra lépett, ő volt a szolgálatos szépfiú, azt mondta: „hátrányos helyzetben voltam, mert alkatomnál fogva egy csomó hősszerelmest kellett eljátszanom…” Szerencsére sikerült változtatnia hátrányos helyzetén. Felcsapott rendezőnek, s színre vitt hat Erkel-operát, ami igazi nagy színházi tettnek számít.

Kötő József színháztörténész, aki egy ideig a kolozsvári magyar színház igazgatója volt, kijelentette: „El kell menni a falig!” Vagyis, ki kell tartani a végsőkig. És többek között azt fájlalta, hogy miközben „az igazi bűnösök lapulnak… sárba tiporjuk Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Mikó Imrét”. Véleménye szerint helyettük inkább Szőcs Istvánnal, Marosi Barnával és Marosi Péterrel kellene foglalkozni… Ha rajtam múlna, tenném hozzá, egyikükkel sem foglalkoznék. Van egyéb dolgunk a világon.

„Hiszek abban, hogy a szó igévé válhat” – mondta Senkálszky Endre. És az igazi nagy munka: igévé változtatni a szót, a játékot, a jelenlétünket a világon! 

Bár Magyarországra költözött, Bereczky Júlia erdélyinek vallotta magát, és a Házsongárdba vágyott örök nyugalomra. Szilágyi Ferenc tenoristát Magyarországon leoláhozták. Mint állítja: „Sikereim voltak, de a lelkem mindig sírt.” László Gerő pedig azt állította magáról: „… én vagyok a legkolozsváribb színész.” És állíthatta is, hiszen 51 éven át, megszakítás nélkül szolgálta a kolozsvári színházat és a kolozsvári közönséget. A kötet utolsó szereplője pedig Harag György, aki rendezés közben „átölelte a világot”. Hát ezért volt sikere magyar, román és szerb színpadon egyaránt.

Zsehránszky István

Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportsulások

Szerkesztette: Biró Annamária - Boka László

2015. szeptember 10-11-én zajlott le Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalom-tudományi tanszékének szervezésében az az interdiszciplináris konferencia, melynek válogatott, szerkesztett anyagát tartja kezében az olvasó. A két évvel korábban útjára indított tudományos konferencia-sorozat - amely reményeink szerint 2017-ben folytatódik ismét - hézagpótló szerepet kíván betölteni hazai irodalomtörténeti és kultúratudományi vizsgálódások keretein belül az értelmiség-kutatás mindezidáig feltáratlan, ámde nagyon is összetett, történeti, elméleti és szociológiai kereteket egyaránt igénylő folyamataiban. A kötet - a konferenciákhoz igazodva, s az első, hasonló című kötet visszhangján, sikerén felbuzdulva -, közel 25 előadó tanulmányát nyújtja e témában, a "második felvonás" legjavának eredményeit tehát, eltérő korszakokra, egyénekre és csoportosulásokra, valamint kapcsolati hálókra összpontosító kutatások mentén. (ISSN 2559-2548)

A kötet a nagyváradi Europrint kiadó gondozásában jelent meg 2017-ben. Nyomtatott változata csak a kiadó székhelyén vásárolható meg, illetve megrendelhető a www.europrint2000.ro honlapon.  

A színház tüneményes jelenét rögzíti Nánó Csaba interjúkötete

A színpadi játék tüneményes, mindenkori jelen idejét rögzíti Nánó Csaba újságíró második, kincses városbeli színészekkel készített interjúkat tartalmazó kötete – fogalmazott Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója az Egy élet nem elég című, az Europrint kiadónál napvilágot látott kiadvány szerdai bemutatóján. Mint elhangzott, a megszólaltatott művészekkel készített interjúkat nem mindig volt egyszerű szerkeszteni, hiszen az is megtörtént, hogy az alany négyszer kérte vissza a szöveget, vagy hogy hatórás hanganyagból kellett az újságírónak dolgoznia, az egy újságoldalnyi szöveg pedig sokszor szűkösnek bizonyult. A megjelent interjúk korabeli fogadtatásáról Nánó Csaba elmondta, érezhetően sikerük volt, az olvasóközönség várta a következő beszélgetést, megesett, hogy az utcán is gratuláltak neki. A kötetben olyan ünnepelt kolozsvári művészek mesélnek pályájukról, színészi hitvallásukról, mint Vitályos Ildikó, Széles Anna, Bisztrai Mária, Barkó György, Orosz Lujza, Krasznai Paula, Sebők Klára, Kakuts Ágnes, Török Katalin, a rendszerváltás előtt a kincses városból Magyarországra telepedett, ott befutott színészek is, mint Bács Ferenc, vagy Keresztes Sándor – aki később visszatért az itteni társulathoz, vagy kolozsvári születésű, más városokban játszó művészek, mint Lohinszky Lóránt vagy Higyed Imre. A kiadványban az Albert Júliával, Jancsó Miklóssal, Borbáth Júliával, Lázár Erzsébettel, Stieff Magdával készített beszélgetések is olvashatóak. A szerző interjút készített a nemrég elhunyt Fülöp Sárközy Júliával is, aki színészként kezdte, majd ügyelőként folytatta a társulatnál. A bemutatón szó esett arról is, hogy miként élték meg a művészek az 1989 előtti nehéz időket, amikor fojtogatóvá vált itthon a légkör, így sokan kitelepedtek közülük Magyarországra, ahol olykor otthontalannak érezték magukat, és arról is, milyen sok tekintetben sérülékeny a színész, akinek számos tényezőnek kell megfelelnie alkotó munkája során: a rendezőnek, kollégáinak, a közönségnek, önmagának. Nánó Csaba azt is elárulta, még 30 interjúja vár szerkesztésre, kiadásra, úgyhogy már készíti a következő kötetet, amelyben az 1960 és 1987 között működő kolozsvári színjátszó csoport, a Stúdió színpad történetét rögzíti gazdag képanyaggal, plakátokkal, fényképekkel, kritikákkal. A kötet szintén az Europrint kiadónál jelenik majd meg, amelynek vezetője, Derzsi Ákos a bemutatón elmondta, a könyv megszületése többet jelent a kiadó számára a puszta üzletnél, a kiadó, a nyomda és a szerző közti szép kapcsolat eredménye.

KRÓNIKA -Kiss Judit • 2017. június 01., Fotó: Biró István

Bihari Csaba Falusi mesék

Elérkezett a nyári vakáció! Miként is lehetne jobban eltölteni a sok-sok szabadidőt, mint elmenni nagyapóhoz falura?! Belecsöppenünk ebbe a percig sem unalmas világba és őszig a mesék csak úgy magukat írják. 

Bihari Csaba bebizonyítja, hogy a mesék világának még koránt sincs vége, mindig is születnek újabb és újabb történetek, melyeket esténként olvashatunk gyermekeinknek. Rácz Anikó gyönyörű rajzai pedig beleringatnak ebbe a kedves világba.

Hogyan választották meg a gyümölcsök királyát? Mit mond a mese a napraforgóról, kukoricáról és búzáról? Mi is történt a legerősebb diófával?