Nánó Csaba - Az élet körhintáján

Újabb beszélgetések hírességekkel

Két és fél évtizedes újságírói pályámon megadatott, hogy több hírességgel is leüljek beszélgetni. Ezt nevezem én a sors ajándékának. Az ember ilyen alkalmakkor – bár ha elég rég van a szakmában, tapasztalatból már úgyis tudja –, mindig meglepődik azon, hogy ezek a művészek, akik jócskán letettek már az asztalra, tehetségüket nem kell bizonygatniuk, és a hírnevükhöz sem járul hozzá még egy interjú a több száz mellé, mennyire szerényen, örömmel, őszintén és szakmájuk iránti alázattal válaszolnak talán ezredik alkalommal is ugyanazokra a kérdésekre. Nyilván a jó kérdező megpróbál legalább részben olyan kérdéseket feltenni, amilyeneket előtte más nem tett fel, de hát ez nagyon nehéz feladat egy olyan interjúalannyal szemben, akinek élete, munkássága a nagyközönség előtt zajlik, és olyankor idegenek azt gondolják, jobban ismerik, mint ő saját magát.

Ugyanakkor azt is be kell vallani, hogy néha a beszélgetésnél is nehezebb – ha rendesen fel vagyunk készülve rá, talán le sem égünk – elérni a kiszemelt alanyt. Nem mintha jelentős többségük nem állna szívesen a sajtó elé, de az időhiány, a rohanás, de még egy-egy pökhendibb menedzser vagy sajtófőnök is keresztbe tehet terveinknek. Itt van mindjárt egy példa, hogyan NEM sikerült interjút készítenem például Bródy Jánossal, az Illés és Fonográf egykori tagjával, akit Magyarország egyik legjelentősebb szövegírójának tartanak.

Miután száznál is több interjút készítettem különféle státusú és hivatású személlyel/személyiséggel (ezek közül több tucat mély-interjú volt), és a világháló valóban megrövidítette az utat két ember között, mégis vallom: az igazi, jó minőségű, érdekes, lényegre törő, meghitt interjú csakis úgy készülhet, ha a felek egymással szemben ülnek, egymás mondataira reagálnak, látják a másik reakcióit, esetleg megérzik, hogy milyen hangulatban van az illető.

Részlet a szerző előszavából