Két
és fél évtizedes újságírói pályámon megadatott, hogy több hírességgel is
leüljek beszélgetni. Ezt nevezem én a sors ajándékának. Az ember ilyen
alkalmakkor – bár ha elég rég van a szakmában, tapasztalatból már úgyis tudja
–, mindig meglepődik azon, hogy ezek a művészek, akik jócskán letettek már az
asztalra, tehetségüket nem kell bizonygatniuk, és a hírnevükhöz sem járul hozzá
még egy interjú a több száz mellé, mennyire szerényen, örömmel, őszintén és
szakmájuk iránti alázattal válaszolnak talán ezredik alkalommal is ugyanazokra
a kérdésekre. Nyilván a jó kérdező megpróbál legalább részben olyan kérdéseket
feltenni, amilyeneket előtte más nem tett fel, de hát ez nagyon nehéz feladat
egy olyan interjúalannyal szemben, akinek élete, munkássága a nagyközönség
előtt zajlik, és olyankor idegenek azt gondolják, jobban ismerik, mint ő saját
magát.
Ugyanakkor
azt is be kell vallani, hogy néha a beszélgetésnél is nehezebb – ha rendesen
fel vagyunk készülve rá, talán le sem égünk – elérni a kiszemelt alanyt. Nem
mintha jelentős többségük nem állna szívesen a sajtó elé, de az időhiány, a
rohanás, de még egy-egy pökhendibb menedzser vagy sajtófőnök is keresztbe tehet
terveinknek. Itt van mindjárt egy példa, hogyan NEM sikerült interjút
készítenem például Bródy Jánossal, az Illés és Fonográf egykori tagjával, akit
Magyarország egyik legjelentősebb szövegírójának tartanak.
Miután
száznál is több interjút készítettem különféle státusú és hivatású
személlyel/személyiséggel (ezek közül több tucat mély-interjú volt), és a
világháló valóban megrövidítette az utat két ember között, mégis vallom: az
igazi, jó minőségű, érdekes, lényegre törő, meghitt interjú csakis úgy
készülhet, ha a felek egymással szemben ülnek, egymás mondataira reagálnak,
látják a másik reakcióit, esetleg megérzik, hogy milyen hangulatban van az
illető.
Részlet a szerző előszavából
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése