2017. július 5., szerda

Jegyzet a Rádiónak (2o17. július 5.)

 
HÁTRÁNYOS HELYZETBEN, SZÉPEN

Nemrég kaptam három könyvet Derzsi Ákostól, a nagyváradi Europrint kiadó igazgatójától. Az egyik egy interjú-, illetve vallomáskötet a kolozsvári magyar színház és az opera elhuny színészeinek, vezetőinek megszólaltatása. Nánó Csaba rögzítette a vallomásokat.
A kötet hősei elővezethetők vallomásaik egy-egy mondatával. Dorián Ilona, aki évtizedeken át a kolozsvári magyar színház női főszereplője volt, azt állította, hogy „még mindig jobb dacolni, mint fejbólogatni”. Nagy Dezső pedig, a férfi főhős, szemrebbenés nélkül elárulja: „véletlenül lettem művész”. Bíró Levente meg odáig megy, hogy kijelenti: „Eszemben sem volt, hogy színész legyek.” Mátyás Jenő operaénekes őszintesége pedig egész egyszerűen megdöbbentő.  Mefisztót játszotta a Faustban, és alakításáról így vélekedik: „Nem tudtam azonosulni a sátánnal. Nem sátán, hanem krampuszka voltam.” Hát kell szigorúbb színházkritikus egy őszinte színésznél?
Dehel Gábor pedig, aki valahányszor színpadra lépett, ő volt a szolgálatos szépfiú, azt mondta: „hátrányos helyzetben voltam, mert alkatomnál fogva egy csomó hősszerelmest kellett eljátszanom…” Szerencsére sikerült változtatnia hátrányos helyzetén. Felcsapott rendezőnek, s színre vitt hat Erkel-operát, ami igazi nagy színházi tettnek számít.
Kötő József színháztörténész, aki egy ideig a kolozsvári magyar színház igazgatója volt, kijelentette: „El kell menni a falig!” Vagyis, ki kell tartani a végsőkig. És többek között azt fájlalta, hogy miközben „az igazi bűnösök lapulnak… sárba tiporjuk Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Mikó Imrét”. Véleménye szerint helyettük inkább Szőcs Istvánnal, Marosi Barnával és Marosi Péterrel kellene foglalkozni… Ha rajtam múlna, tenném hozzá, egyikükkel sem foglalkoznék. Van egyéb dolgunk a világon.
„Hiszek abban, hogy a szó igévé válhat” – mondta Senkálszky Endre. És az igazi nagy munka: igévé változtatni a szót, a játékot, a jelenlétünket a világon! 
Bár Magyarországra költözött, Bereczky Júlia erdélyinek vallotta magát, és a Házsongárdba vágyott örök nyugalomra. Szilágyi Ferenc tenoristát Magyarországon leoláhozták. Mint állítja: „Sikereim voltak, de a lelkem mindig sírt.” László Gerő pedig azt állította magáról: „… én vagyok a legkolozsváribb színész.” És állíthatta is, hiszen 51 éven át, megszakítás nélkül szolgálta a kolozsvári színházat és a kolozsvári közönséget. A kötet utolsó szereplője pedig Harag György, aki rendezés közben „átölelte a világot”. Hát ezért volt sikere magyar, román és szerb színpadon egyaránt.
Zsehránszky István